Én kis naiv azt hittem, a józan életben a legnehezebb az lesz, hogy ne igyak. Arra fókuszáltam, hogy mentálisan és fizikálisan is felvértezzem magam, hogy ellen tudjak állni a folyékony démonnak. Hisz ahogy az alkoholisták egyik mondása tartja: "Egy pohár túl sok, de húsz nem elég". Azaz "ha nem iszod meg az első kortyot, nem rúghatsz be".

Arra is fel voltam készülve, hogy fizikailag is megterhelő lesz, és az első hetekben tényleg szívás volt megküzdeni az agyi köddel, fáradtsággal, rossz alvásminőséggel - szerencsére nekem csak ennyi tünetem volt.

De hogy a legnehezebb az egészben önmagam elviselése lesz, azt nem mondta senki. Nyilván nagy társaságokat, ismerősöket, idegeneket, néha még a barátokat is megterhelő elviselnem, de az embereket el lehet kerülni. Önmagam viszont nem tudom, és most már piával se tompíthatom a szenvedésem.

Minél több időt töltök magammal tisztán - és most már lassan 4 hónapról beszélünk -, annál jobban irritálom saját magam. Egy antiszoc, negatív, sértődékeny, idegesítő, idegbeteg hülye picsa vagyok. Legalábbis annak érzem magam. Eközben nem tudok megszabadulni attól az unalomtól, fásultságtól, enerváltságtól, nyűgösségtől, amit hetek óta érzek. Mintha semmi öröm nem lenne az életben...

Hiába adok hálát naponta 5 dologért.

Hiába van minden órám betáblázva. 

Hiába edzek már heti 5-ször.

Hiába sétálok a napsütésben, és próbálok örülni az apró dolgoknak.

Hiába vagyok a szeretteimmel.

Hiába csinálom azokat a dolgokat, amiket egyébként szeretek.

SEMMI. NEM. TÖLT. EL. ÖRÖMMEL.

Láttam egy tiktok videót, amiben egy csávó elmagyarázza, hogy ez normális, és nyugi, csak átmeneti. Hogy csak hiányzik a dopamin, amit éveken át megkaptam az alkoholtól, és mivel most ez nincs, szarnak és unalmasnak érzek mindent. Mintha évekig desszerten éltem volna, és most brokkolit kéne ennem.

Hát érezhető is a különbség.

Állítólag ez az egész csak átmeneti. De meddig tart? Mikor lesz már vége? Félek, hogy hülyeséget fogok csinálni. Érzem, hogy aktivizálódna az elhárító mechanizmusom, az énvédő stratégiám, ami az én esetemben a menekülés. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy szedem a sátorfám és világgá megyek. Nem ez lenne az első, se a második, se a harmadik alkalom... Persze én ezt soha nem gyáva megfutamodásnak élem meg, hanem útkeresésnek. Kalandhajhászásnak. 

Mondjuk sose jött be igazán. Kalandot azt találtam, de csak még mélyebbre vitt az önpusztítás poklában. Az utamat viszont sosem leltem meg. 

Ma az I am sober app az alábbi motivációs idézettel lepett meg:

Hát jó lenne már megtapasztalni, mert nem érzek mást, csak konstans azt, hogy én ezt így, ahogy most állnak a dolgok, nem bírom tovább...